Ahogy beléptünk, körben a falakon, polcokon spirális, csavarodott vagy kecses ívben hajlított lámpákat, csillárkarokat, gyertyatartókat, fáklyalámpákat láttam. Távolabb díszes kapu- és kerítésrácsok, kandallórácsok, oldalt őstörténetünk kultikus állatai, lemezből domborítva: a csodaszarvas és egy ragadozó madár, mindkettő keretezve, s a keret éppúgy míves kovácsmunka, mint amit magában foglal. Az asztalon egy különös tárgyat vettem észre: vaslemezcsíkból készült, amely arasznyi hengert alkotva spirálisan van feltekerve. A hengert alkotó lemezen falevélerezetet utánzó díszítést láttam: vajon mi lehet? A mester, kitalálva kérdésemet, rögtön megmondta:
– Ez egy kapukilincs.

Ellesett mesterfogások

Megfogtam, mintha kaput nyitnék vele: a vaskosnak, robusztusnak látszó tárgy jól illett a kezembe, talán azért, mert középen egy kicsit vastagabb. Néha apróságokon múlik egy tárgy tökéletessége. Aztán újabb kérdésem támadt:
– Hogy tudta hengerré csavarni a merev vaslemezt?
– Úgy, hogy kovácstűzhelyben, a hevesen égő koksz hőjével piros izzásig hevítettem. Az így meglágyult anyagot jól irányított, kellő erejű kalapácsütésekkel fokozatosan csavartam rá egy megfelelő átmérőjű rúdra, amit a munka végeztével kivettem a hengerből. Nézze, amott van a kovácstűzhely, mellette az üllő és egy kovácssatu. De vannak présszerszámaim is, amelyekkel egyebek közt gömbszerű vagy félgömb formájú alakzatot lehet préselni a sík lemezből. S van kézi és gépi présem is, amelyekbe többféle alakú és nagyságú présszerszámot lehet befogni.
– Mikor, hol tanulta a mesterséget?
– A 40-es években kezdtem művelni a szakmát. Az angyalföldi Díszműlakatos és Domborműkészítő Szövetkezetben tanultam, vagy inkább „loptam el” a tudnivalókat – mert a mesterfogások zömét lopva lestem el az öregektől. Tizenhárom évig dolgoztam ott, aztán kisiparosként kerestem a kenyeremet. 1970-től külföldre is dolgoztam, Németországba, Franciaországba, de legtöbbet Ausztriába. Általában vadászfigurákat, vadászathoz kapcsolódó tárgyakat vagy jeleneteket ábrázoltam. Legtöbbször acélból, hétköznapi nyelven vasból, de olykor vörösrézből is készítettem a munkáimat.

Átmenteni az utókornak

– Pályám során tanulmányoztam a különböző stílusokat, jártam a temetőket, lerajzoltam, lefényképeztem a művészien kovácsolt sírkereszteket. Olvastam Fazola Henrik életéről, alkotásairól, tanulmányoztam Jungfer Gyula munkáit. Ők mutatnak utat azoknak a keveseknek, akik még ebben a szakmában dolgoznak.
– Van-e valaki a családjában, aki folytatni fogja itt a munkát?
– Sajnos nincs. Három fiam van, közülük Tamás ezüstműves lett. Ez a szakma némileg hasonlít az enyémhez, mégis más. Ő konzervatóriumot is végzett, és inkább a zenei pályát érzi magáénak. Én 83 éves vagyok, és nem szeretném, ha sírba szállna velem mindaz, amit itt lát, amit életem során képviseltem, ami így vagy úgy, de azonos velem. Egyetlen vágyam van: az, hogy a szerszámaimat, gépeimet, a fejemben és a kezemben lévő szaktudást, esztétikai érzéket átmenthessem az utókornak. Arra gondoltam, hogy kerületünk egy könnyen elérhető helyén létre kellene hozni egy műhelyt, ahova átadnám a berendezésemet az összes géppel, szerszámmal együtt – természetesen ingyen. A kerület iskoláiból vagy távolabbról is eljárhatnának oda azok a gyerekek, akik vonzalmat éreznek a díszműkovács szakma iránt. Ha adatik nekem még néhány év, szívesen megismertetem velük a mesterség alapjait és az alkotás nyújtotta örömet. Az elkészített tárgyakat valahol kiállítanánk, s a siker fokozná a szakma, az alkotó tevékenység iránti szeretetüket. Talán csökkenne az élet értelmét nem találó, ténfergő fiatalok száma, és egyúttal tennénk egy lépést a munkaalapú társadalomhoz vezető úton.

 


Vissza az előző oldalra