Kós Károly és Kalotaszeg

Written by  Péntek László 2017.10.31.

Elköltözött szeretteinkre, szívünkhöz közel álló barátainkra, ismerőseinkre a hátramaradt emléktárgyak, fakuló fényképek, sírkövek, korhadó fejfák emlékeztetnek a legjobban.


Immár negyven éve annak, hogy itt hagyott bennünket a világhírű építész, író, politikus Kós Károly. Az egyházépítő emlékét ránk testált szellemi hagyatéka, itt Kalotaszegen pedig az olyan általa tervezett egyházi és világi épületek is őrzik, mint a sztánai Varjúvár, a körösfői református imaterem (ma kultúrotthon), a kalotaszentkirályi református parókia, a kalotanádasi kultúrotthon, vagy az ugyancsak sztánai ortodox román templom.
Az idő múlásával mind kevesebben maradnak azok, akik személyesen is ismerték, találkoztak vele a bánffyhunyadi vásárban, avagy az általa tervezett imatermek, egyházi épületek építésekor, amikor szigorúan ellenőrizte a munkásokat, hogy a tervnek megfelelően dolgozzanak. Az elmúlt években több olyan személlyel sikerült találkoznom, akiket rövidebb-hosszabb ideig egymás mellé sodort a történelem vihara, kiknek emlékében még elevenen él a „Kós úrral” való kapcsolatunk, avagy halálukkal a túlvilágra vitték immár örökre emlékeiket.

100 0271


A ’90-es évek elején kaptam egy kedves meghívást Bobos Leontinától Kalotanádasra, mely település közigazgatásilag Körösfő községhez tartozik. Sok év elteltével csak a közelmúltban tudtam eleget tenni a katonanádasi meghívásnak.
Édesapám 1940–1944 között szolgált a Kós családnál – meséli Leontina asszony, amint a nagy sárt dagasztjuk a Kalotanádasról Sztánába vezető földúton, miközben mutatja azo­kat a földparcellákat, melyeket valaha az édes­apja cserélt el a Kós családdal. A Vigyázót és a Riszeg-tetőt éppen leszakadni készülő sötét hófellegek burkolják, melyek elől lépteinket szaporázva érkezünk a Varjúvár udvarára.
— Gyermekkorom legszebb éveit töltöttem itt – vallja szeme sarkában gyűlő könnycseppekkel. – A mi családunk az innen pár száz méterrel feljebb lévő, ma gazzal benőtt hegyoldalon épült tanyán kapott lakást, ahol napközben Kós úr is a legtöbb idejét töltötte. Itt voltak a gazdasági épületek, magtárak, ló- és tehénistállók, baromfiólak, valamint a finom gyümölcsillatot árasztó pincék is. Valaha gyönyörű gyümölcsös virágzott a birtokon, a legfinomabb alma- és körtefajták mellett olyan sárgaszilvát termett, mint egy-egy barack. De olyan szép és hatalmas paradicsomot sem láttam még, amilyen ezen a köves, hűvös talajon termett. Csak úgy omlott szét az ember szájában. Mondta is Kós úr édesapámnak, hogy jó mélyre ereszd az ekét Simon, mert akkor lesz jó termés, és hidd el nekem, ha a követ csak egy arasznyi föld is fedi, szorgalmas munkával bő terméssel jutalmaz az anyaföld. A fizetésen kívül minden évben egy kövér disznót kaptunk ajándékba, tejet pedig amennyit csak akartunk. Kósék minket is családtagként kezel­tek. Amikor hosszabb idő után Budapestről vagy Kolozsvárról hazaérkezett, ugyanúgy mint a saját gyerekeinek, nekünk is ajándékokat, csokoládét, édességet, szalámit hozott, amely abban az időben ugyancsak nagy dolognak számított. Én és Ioan bátyám együtt játszottunk a Kós gyerekekkel, fogócskáztunk, hintáztunk, mászkáltunk, vad gyümölcsöt gyűjtöttünk a sztánai és a nádasi erdőben. Kós úr minden déli tizenkét órakor ment a Varjúvárba ebédelni, este pedig mi vittük a frissen fejt tejet a nagyságos asszonynak. Este édesanyám hozta a Kós úr vacsoráját, amely mellé egy piros babos kannába egy liter feketekávét készített. Nagyon sokat dolgozott, éjjel két-három óráig is lámpavilág szűrődött ki a szobája ablakán.
Egy alkalommal búsan mondta édesapámnak, hogy a kis kutyája már a szalámit sem eszi. Az éppen ott tartózkodó nagyapám kérte Kós urat, adja oda két hétre a kutyát, ne féljen, majd meg jön neki az étvágya. Két hét elteltével Kós úr ugyancsak meglepődött, amikor a kis kutyája a feléje dobott vadalmát röptében kapta el, és megette. Mint megtudtuk, nagyapám alaposan kiéheztette a kis kutyát, amely azután többé nem válogatott az ételekben. A nádasi románok között még ma is él a mondás: „kényes, mint a Kós kutyája".
A háborús évek ellenére mi boldogan éltünk a Kós-tanyán. Valahányszor édesapám katonai behívót kapott, Kós úr mindig elintézte, hogy nem kellett a frontra menjen, áldja meg érte az Isten! 1944 nyarán és őszén minden megváltozott, gyülekeztek fejünk felett a sötét fellegek. Mind sűrűbben jöttek az alacsonyan szálló repülőgépek, melyek Kolozsvárt bombázták. A tanya közelében lévő hegy tetején sűrűn szólaltak meg a légvédelmi ágyúk, félelemmel töltve el gyermeki lelkünket. Egyik délelőtt két német tiszt kereste fel Kós urat, aki ezután mindnyájunkat levitt a pincébe. Talán egy fél óra után óriási robbanás rázta meg az egész hegyoldalt, csak úgy remegtek a pin­ce falai. Ekkor robbantották fel a németek a közelben lévő sztánai vasúti alagutat. Nemsokára megérkezett az orosz és a román katonaság. Mi hazaköltöztünk Nádasra, Kósékat pedig Bobos Iuliunál, édesapám bátyjánál bújtattuk két hétig a szénapadláson. A tanyát és a Varjúvárat kirabolták, feldúlták, sajnos nemcsak az orosz katonák, hanem a románok is, sőt egyes semmiháziak a falunkból is részt vet­tek a rablásban, a tanya lerombolásában. A fosztogatók több környező faluból érkeztek, de a főkolomposok a bedecsiek voltak. A román „voluntárok" mindenütt keresték Kósékat, mindent tűvé tettek, hogy kézre kerítsék őket. Még álmukban sem gondolták, hogy a színtiszta román lakosú Kalotanádason bújtatjuk őket. Édesapámnak csak kevés bútorzatot és értéket sikerült megmentenie a prédálástól, köztük egy hatalmas faládát, amelyet a veszély elmúl­táig egy közeli bokorban rejtett el. Két hét elteltével Kós urat Iuliuék egy éjjel valahova elvitték, mivel mind jobban féltek, hogy kitudódik a rejtekhely és ők is bajba keveredhetnek. Utólag úgy tudom, hogy Magyarbikalon bújtatták, de ez nem biztos.
Antal Ferenc magyarbikali bácsival 1969 telén ismerkedtem meg a bánffyhunyadi kór­házban, ahol pár hetet voltunk kénytelenek egymás mellett eltölteni. Az azóta elhalálozott Feri bácsi Kós Károlyéknál volt tehénpásztor, ő így emlékezett az 1944 őszén történtekre:
– Nagyon rendesen bántak velünk Kós úrék, jól és pontosan fizettek és gondoskodtak az élelmezésünkről. Sokan szerettek volna a Kósék szolgálatába állni, mert az egy biztos megélhetést jelentett. A sztánai alagút felrobbantása után rövid idő múlva megjelentek az oroszok, és a velük érkező fosztogató román rablócsorda. Mindent elvittek a tanyáról, a teheneket elhajtották, a disznókat leszúrták, és elvitték, a bútorokat összetörték, amelyeket a könyvekkel együtt a tanya udvarán rakott tűzön égették. Engem a berúgott orosz tisztek az asztalfőre ültettek, és azt mondták, hogy ezután én leszek az úr a tanyán. Sokat ittunk. Az udvaron hatalmas kondérokban főtt a paszuly, bennük húsdarabokkal. Még ma sem tudom, mi történt velem, talán a szörnyű rombolás, az udvarról bevilágító máglyaláng, vagy a sok elfogyasztott szilvapálinka hatására, felkaptam az asztalon lévő hosszú kést és a szemközt étkező orosz tiszt feje felé sújtottam. Szerencsémre, ez abban a pillanatban emelte ki fejét a tányérból, ezért a kés a paszulyos tál közepén keresztül hatolt be az asztallapba. Az oroszok azt hitték, csúfolkodom velük, ezért úgy elvertek, rúgtak, rám tapostak, hogy két oldalbordám és az egyik kezem eltörött. Miu­tán elájultam, a tanya közeli bokorba hajítottak. Itt ébredtem meg éjjel a szemerkélő őszi esőben, és vánszorogtam haza Magyarbikalra,ahol csak két heti ápolás után tudtam lábra állni.
Bobos Iuliu ma is élő kalotanádasi lakos, akkoriban fiatal legény volt, ő így emlékszik a történtekre:

IMG 6190


– 1944 őszén egy este édesapám erősen rámparancsolt, hogy a számat befogom, minden nap rendesen ellátom szénával a négy kis mokány lovat, amelyet a Kós-tanyáról hoztak, a sötét beálltával élelmet viszek a csűr héján megbújó Kós úrnak. Éjjelente mindig piszegni kellett, hogy Kós úr előbújjon a szénából, hiszen a vak sötétben semmit nem láttam. Többször megtörtént, hogy lejött és sétált a ház mögötti kertben, simogatta, és ápolgatta a lovait. Emlékszem, nagyon letörte, amikor egy reggelre a rossz széna miatt két lova elpusztult, többször nekem kellett lebeszélnem, hogy nehogy feladja magát, mivel nagyon bántotta ez a megalázó helyzet. Mi tudtuk, mi várt volna rá, ha elkapják, ezért egyik éjjel édesapám befogta a megmaradt két kis mokány lovat a kocsiba, és Kós úrral együtt elhajtottak, sosem tudtam meg hová.
Lassan kapaszkodunk a Varjú vártól a hegy teteje felé, közben mindent betakar a puha fehér hó. A tanya helyén egy magányos fa áll, körülötte elszáradt csalán és bogáncsligetek. A hegy tetején még mindig látszik a légvédelmi üteg kiépített állása, mellette a bánffyhunyadi Kós Károly Kulturális Egyesület által állított kisméretű emlékkopjafa. Visszanézünk a völgybe. A könnyeivel küszködő Leontina asszony még elmondja:
– Egy zivataros őszi éjjel édesapám a karjá­ra tűzte a nemzetiszínű szalagot (románt a szerk.), amely valami védelmet nyújtott a szabad utazáshoz, kocsira rakta a tanyáról megmaradt bútorokat, értéke­ket, az erdőn keresztül reggelig két fuvart is csinált a körösfői hágó tetejéig, ahol egy teher­autóval Kós Károly várta. Kós úrnak határtalan volt az öröme, amikor meglátta a felnyitatlan faládát, amely apám megdöbbenésére csak egy csomó papírral s különböző rajzokkal volt tele, gondosan letakarva egy vadonatúj fekete posztó nagykabáttal. Mivel apám nem fogad­ta el a nagykabátot ajándékba, a késői években egy vadonatúj vasekét vásárolt számára a bánffyhunyadi piacon, amely ma is a csűrünkben található.
Miután a helyzet engedte, én mindegyre felkerestem a Kós családot Kolozsváron, friss tejet, túrót és tejfölt vittem a számukra, amelyet mindig tisztességesen kifizettek. Nehéz volt elválni tőlük, hiszen Kós úr sokszor órákig faggatott, hogy mi újság Körösfőn, Sztánán és Nádason.
Lassan ereszkedünk Nádas felé a sűrű hóhullásban, nem látjuk egymás arcát, de mindketten érezzük, hogy Kós úr szelleme összeköt bennünket. Nem számít, milyen nációhoz tartozol, csak az számít, hogy jóban-rosszban ember légy. Úgy érzem, az a transzszilvanizmus, amelyet Kós Károly sajátjának tekintett, a ma élő utódokra is érvényesnek kellene lennie és nem csak Kalotaszegen.