Egy példaadó élet

Written by  2012.10.05.
Változatos és veszélyes, de példaadó életutat járt be a Pestszentlőrincen lakó, 91. évében járó Tóth János.
Változatos és veszélyes, de példaadó életutat járt be a Pestszentlőrincen lakó, 91. évében járó Tóth János. Hallgatva életének lényeges eseményeit, két jellemzője rajzolódik ki: a megoldásra, megegyezésre való törekvés és a vasút iránti szeretet. Egyébként közlekedési üzemmérnök, tavaly lett aranydiplomás.

– A mai Románia területén, a Bánátban, Temesváron születtem, két évvel Trianon után – kezdi a történetét Tóth János. – Ebben a többnemzetiségű városban jártam római katolikus elemibe, aztán magyar gimnáziumba, majd a felsőfokú ipari iskolába. Gyermekkoromban sok román, német, szerb barátom volt, a nemzetiségi különbözőségek nem okoztak ellentétet. Ha valamilyen gyerekes felindulás miatt mégis veszekedni kezdett a német Emmerich és a román Vasilu, közéjük álltam, és fél óra múlva már együtt rúgtuk a rongylabdát.

Vagonban született

A szüleim tíz évig vagonban éltek, én is vagonban születtem. Édesanyám meghalt, amikor tízéves voltam. Apám, mint mozdonyvezető, sokat volt távol, így jobbára a nevelőanyám felügyelt rám. Érdekes, hogy ő is vasutascsaládból származott. A város régi laktanyájából aztán lakások lettek, oda költöztünk a vagonból, s a szomszédjaink is mind vasutasok voltak.
Észak-Erdély visszatértekor nekünk, bánátiaknak, rosszabbodott az életünk, és menekülnünk kellett ide, az anyaországba. Újra vagonlakók lettünk, most a Józsefvárosi pályaudvaron. Három hónap múlva apám Debrecenben tudott elhelyezkedni a MÁV-nál, de az ottani életet is vagonban kezdtük. Később a Piac utca egyik udvari lakásában sikerült berendezkednünk.

Jött a háború

Debrecenből hamarosan Pestre jöttem, mert kínálkozott a MÁV-nál egy munkaalkalom a ferencvárosi fűtőházban. Pár hét után a művezetői irodába kerültem, mint műszaki rajzoló és írnok. 1943-ban behívót kaptam a budapesti Albrecht laktanyába, az I. gépkocsizó lövészezred II. zászlóaljához. 1944 tavaszán a Teleki-kormány a vasutasokat leszereltette, és tartalékállományba helyeztette, így visszamentem dolgozni a fűtőházba. A júliusi mozgósítás során azonban újra behívtak, s Gombára vittek. Ott megkaptuk a hadfelszerelést, és a déli határra, Alsódomború körzetébe irányítottak. Az volt a feladatunk, hogy az egymással állandó harcban álló szerb csetnikeket és horvát usztasákat megakadályozzuk abban, hogy harcukat kiterjesszék magyar területre. A csetnikek gyakran törtek be a horvát falvakba rabolni, s láttuk, hogy gyilkolják az ottaniakat…

Fogcsikorgató fogságban

1944 augusztusában a román határra vittek bennünket, Kevermes környékére. Románia átállása után elfoglaltuk Aradot. Az átállásra, annak módjára jellemzően a város egyik szélén egy táblán ezt olvastuk: „Éljenek a magyar vitézek!”, a másik szélén meg oroszul, cirill betűkkel ez állt: „Üdvözöljük a szovjet haderőt!” Szeptember 13-án azonban szétverték az egységünket, s ettől fogva már csak hátráltunk. 1945. január 3-án estem orosz fogságba Budán. Bevagoníroztak, és Románián keresztül a Szovjetunióba, a mai Örményország fővárosába, Jerevánba, majd az onnan hatvan kilométerre lévő Szevánba vittek. Ott egy vízi erőmű építése folyt, amelyhez rengeteg kő kellett. Először a tufa nevű kőzet felhasítását végeztem, majd a gépészeti berendezésekkel kapcsolatos munkálatokban vettem részt. Majdnem a semmiből kellett valamit teremteni; amikor például egy nagyméretű fogaskerék eltört, kiderült, hogy az újat három év múlva kapnánk meg… Kihívásnak éreztem a helyzetet, és a „valahogyan dűlőre kell jutni” elv alapján egy esztergált, de fog nélküli kerékre hulladék acélból fogakhoz hasonló idomokat hegesztettünk, majd kialakítottuk a hozzávetőlegesen megfelelő modulú fogprofilt. A megfelelő alatt azt értem, hogy a végén a fogaskerék stílszerűen szólva kissé talán fogcsikorgatva, de működött. Más munkákat végezve is voltak sikerélményeim…

Visszatérés Örményországba

Egy érdekes mozzanat: amikor Jereván külterületén, Elárban dolgoztunk, a közeli Arzniban lakó avarok gyakran hoztak nekünk élelmiszercsomagot. Rokoni érzésekkel viseltettek irántunk, s az orosz parancsnok szemet hunyt efölött.

1947 nyarán jöttünk haza; augusztus 30-án érkezett meg a vonatunk, és szeptember 1-jén már munkába is álltam.
– A vasútnál, a régi helyeden, ahol nyugdíjaskorodig dolgoztál – teszi hozzá János bácsi felesége, aki hallotta az utolsó mondatokat.
– Igen – mondja az idős mérnök –, mi egymást is a vasútnak köszönhetjük. Mindketten ott dolgoztunk, ott ismerkedtünk meg jó hat évtizede. ’75-ben együtt utaztunk Örményországba, ahol meglátogattuk az egykori szeváni tábort is, amely átépítés után szellemileg sérült emberek gyógyhelye lett.