A becsületesség őre

Írta:  2013.03.24.
Legenda ment el közülünk. Zsíros Tibor február 13-án, néhány hónappal a 83. születésnapja előtt hunyt el.
Legenda ment el közülünk. Olyan ember, akinek a nevét, akárcsak a nemrégiben emléktáblával is halhatatlanná tett Prokopp Sándorét, nemhogy illik, de kötelességük is megőriznie a maiaknak meg az őket követő generációknak. A magyar kosárlabdasport korszakos egyénisége, Zsíros Tibor, vagy ahogyan a legtöbben tisztelték és tisztelik, Zsizsi bácsi február 13-án, néhány hónappal a 83. születésnapja előtt hunyt el.

– Tüneményes – ez volt az első szava Tasnádi András igazgatónak, amikor Zsíros Tiborról érdeklődve felhívtuk őt a Brassó Utcai Általános Iskolában.
Az igazgató úr valóban elmondhatja, hogy „ezer éve” ismerte a sportág zseniális alakját.
– Hogy mikor láttam először? Olyan régen volt, hogy magam sem hiszem… Az 1984-es úttörőolimpia versenyeit rendeztük az iskolánkban. Fiatal testnevelőként találkoztam vele. „Örököltem” őt, mert már két évvel korábban is vezetett meccseket a tornatermünkben. Ötvenéves sem volt, amikor bekapcsolódott a kerület sportéletébe.

Örök szerelem, kristálytisztán

Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen Tibor bácsi pályája hasonló módon kezdődött, mint azoké a gyerekeké, akiknek igazságos, szigorú és a fair play-t mindig betartató bírója volt a Brassóban. Kötődése a gyermekekhez nem volt véletlen. Az ifjú Zsíros háromszor nyert középiskolás bajnokságot, egyszer pedig második lett a csapatával.

Zsíros Tibor

1930. június 8.–2013. február 13. Kosárlabdázó, mesteredző.
Az 1955-ös magyar aranycsapat tagja. Edző, szövetségi kapitány, játékvezető, sportvezető. 2005 decemberében beválasztották a magyar kosárlabdázás halhatatlan játékosai, illetve edzői közé.
Csapatai: BKV Előre, Mávag, Ganz-Mávag. Eredményei: háromszoros magyar bajnok, Főiskolai világbajnok (1954), Eb-ezüstérmes (1953), felnőtt Európa-bajnok (1955), 116-szoros válogatott, háromszoros olimpiai résztvevő (1948, 1952, 1960). Szövetségi kapitányként az 1964-es tokiói olimpián vett részt, mesteredzői címet 1975-ben kapott.
Díjai, elismerései: Fair Play Életműdíj (2011), Budapest díszpolgára (2012). Több könyv szerzője, társszerzője. A közeljövőben megalakul a Zsíros Tibor Kosárlabda Akadémia.
 

– Szinte hihetetlen, hogy az az ember, aki a sportágának olyan magasságaiba jutott, mint ő, az élete végéig kitartott a fiatalok, az ifjak mellett. Sokszor mondta, hogy az utánpótlás-nevelésre kell helyezni a hangsúlyt, mert csak akkor és abból lehet ismét nagy a kosárlabdasportunk. Tartotta is magát ehhez. 2010-ig vezetett meccset, mégpedig nem is csak egyet-egyet. Az övé volt az általános iskolában a III. és a IV. korcsoport, s a középiskolás fiúk és lányok is az ő bíráskodása alatt játszottak. Évente ötven-hatvan meccse biztosan volt – közel a nyolcvanhoz…
– Az ő becsületes játékához nem férhetett kétség. Azt mindig betartotta, betartatta, abból nem engedett. Emlékszem, a gyerekek rajongtak érte, de ő volt az is, akitől tartottak. Az biztos, hogy senki sem lehetett közömbös vele. Amikor megjelent, mindenki tudta, bejött „valaki” a terembe.

Könyvek – külön polcon

Igaz, Zsizsi bácsi elköltözött a kerületből, a Havannáról, Erzsébeten élt, de a lőrinci gyökereit sosem feledte. Ellenkezőleg. Büszke volt a kerületre, ahol 1930-ban meglátta a napvilágot.
– Pesterzsébeten lakott ugyan, de mindenki úgy beszélt róla, hogy Zsizsi bácsi a miénk, a kerületünké.
Az „ezeréves tisztelőnek”, Tasnádi Andrásnak is része volt abban, hogy Tibor bácsi munkásságát 2009-ben Sport Érdeméremmel ismerték el. 

– Ezt is olyan belülről jövő, természetes szerénységgel fogadta, mint mindent az életében. Sosem volt tolakodó, inkább másokat ismert el, másokat dicsért. Egyetlen dolog volt az életében, amire hiú volt. Az írásos tevékenysége, a könyvei. Ezeket külön polcra helyezte, munkássága külön részeként kezelte.
Akár sorsszerűségként is fölfogható, hogy Az első 100 évünk című, Gyimesi Jánossal közösen írt könyve napokkal a halála előtt jelent meg.

Még a gonosz is jó volt hozzá

Úgy tűnik, a másvilágra mindenkit áthívó gonosz egy kicsit megértő volt Zsíros Tiborral. Megvárta, amíg az újabb műve után leteszi a tollat, és csak akkor mondta neki: Ha száz évet nem is adtam, de amennyi jutott neked, azzal jól gazdálkodtál, nyomot hagytál magad után. A jutalmad az lesz, hogy emlékezni fognak rád. Sokáig, s nem is kevesen…

Az OTP-től a hamvakig

Gyásztól fáradt hangon szólt bele a telefonba Ildikó asszony, aki kerek harminc éven át volt hűséges élettársa Tibor bácsinak. Előbb a Havanna-lakótelepen, majd Pesterzsébeten.
– Február 3-án láttam utoljára életben Tibort. Székesfehérvárra ment akkor, kosárlabdaügyben. Ott lett rosszul egy étteremben, ott vesztette el az eszméletét. Ma már tudjuk, mindörökre… Előbb a városmajori szívklinikára szállították, majd onnan, február 11-én, átvitték a Dél-pesti Kórház intenzív osztályára. A főorvos úr csak annyit mondott nekem, köszönjek el Tibortól… Harminc gyönyörű esztendő adatott meg nekünk. A nyolcvanas években az OTP-nél dolgoztam. Egy napon bejött az irodába egy magas, jóképű, határozott ember. Aztán másnap is meg az azt követőn is… Megláttuk és megszerettük egymást. Megpróbálom folytatni a harminc közös évünket, igaz, már nélküle…